Egy francia bulldog különleges és csodálatos, ez tény. Én, Tőzegkúti Dáma, a csíkos francia bulldog, még annál is csodálatosabb vagyok! Mesésen indult életem, ahogy azt kell, s úgy is folytatódott, amikor a Gazdimhoz kerültem. 10 hónapos vagyok, de megannyi történés, szeretet, imádat van már az életemben. Olvasd el a Bulldogmesémet, hogy igazán megismerj!
Dáma, a csíkos francia bulldog kiskutya – Az érkezésem
Bulldogfalvára jöttem e világra. Bulldog anyukám a híres-hírhedt Aina, míg bulldog apukám a nem kevésbé híres Negro, alias Zsebkutya.
Namármost, nevem tökéletesen tükrözi a tökéletes énemet és életemet. De, hogy tényleg meséljek, kifejtem bővebben. Miután világra jöttem, rögtön rájöttek, hogy én egy igazi bulldog Dáma vagyok. Az első körömvágásokat is nőiesen viseltem, mint egy igazi dáma.
Szépen cseperedtem, öt gyönyörű bulldog testvéremmel együtt.
Aztán elérkezett az idő, amikor jöttek a gazdik megnézni az előjegyzett kiskutyáikat. Engem többen visszamondtak. Na nem azért, mert nem voltam elég jó! Az emberekkel volt a baj.. De ebből mit sem vettem észre. Azután elkezdték elvinni a testvéreimet a gazdáik. Datolyával ketten maradtunk, s piszok rosszak voltunk. Na jó, csak elevenek. Imádtuk a szülőgazdikat, anyával töltöttük az egész napot. Tanított bennünket ülni, maradni, nyugodtan figyelni, engedelmeskedni. Rengeteget játszottunk vele, persze apával is, Aina anyukámmal, Mangóval és Chilivel, később a nagy Carlos kutyával és Bulldogfalva többi tagjával.
Életem 1. meghatározó napja
S nemsokára bekövetkezett életem egy nagyon meghatározó napja. Eljöttek a gazdik Datolyáért – vagyis Spigiért –, elköltözött Németországba. Egyedül maradtam. Bizony. Sírtam, kiabáltam, ahogy észrevettem, hogy egyedül vagyok a helyemen. Nem volt már ott a testvérem.
A szülőgazdik nem tehettek össze Aina anyukámmal és a többiekkel, mert meg kellett tanulnom egyedül is jól, s nyugodtan lenni. Hiszen gondolták, hogy lesz gazdim, s neki mit mondtak volna? Azt, hogy nagyon okos kiskutya vagyok, csak épp megállás nélkül visítok, ha egyedül maradok és nem látom a gazdikat?
Hosszú-hosszú éjszakák következtek. Tanítottak, fárasztottak, hogy könnyebb legyen elaludnom. De én annyira éber voltam, hogy azonnal bekapcsoltam a visító-síró üzemmódot. Anya altatott 2-3 órát, melynek köszönhetőn jó volt, ha aludtam egyedül 50 percet. Aztán kezdődött a móka elölről. Kaptam sok jutifalit, éneket, simit, extra-extra figyelmet. Napról napra jobb lett a helyzet. S ne felejtsük el a szobatisztaságot!! Egyből jeleztem, hogy dolgom van odakint, szinte nem is történt baleset a házban. Persze, ehhez az kellett, hogy figyeljenek a jelzéseimre.
Szóval, teltek a napok. Olyan kapcsolat alakult ki anyával, amit csak mi tudtunk. Az altatás, az éneklés, a hajnali pisike, a rozsdafarkú, aki a ház előtt énekelve várt, amikor kimentem.
S jött ez a korona – szerencsére nem jött közel, de nagyon sokat beszéltek róla. Pont akkor, mikor rám talált a gazdi. Így nem adtak neki oda, nem kockáztattak. Maradtam. Jól éreztem magam, akárcsak a szülőgazdik – nem is bánták. Együtt dolgoztunk, be voltak osztva a napok. Aina anyukám, legfőképp Chilike és Cent, minden turpisságra megtanítottak, amit csak el tudtok képzelni – s olyat is, amit soha nem gondolnátok.
Életem 2. legfontosabb napja
S elérkezett a következő fontos nap az életemben. Belém szerettek és engem akartak! Csakis engem! Én voltam a jel, amit A GAZDI elveszített kutyusa küldött, hogy engem válasszanak. Csak képek és videók formájában tudták tartani velem a kapcsolatot és várni a napot, amikor a vírushelyzet engedi, hogy elvigyenek.
De a helyzet maradt, az idő telt. S anya egyik nap sírni kezdett. Mondta apának, hogy valami megoldást kell találni, mert eljön az a pont, amikor nem tud tőlem megválni. Apa bevallotta, hogy ő is így érez.
Összedugták a fejüket, hogy nekem, a kis csíkos francia bulldognak a legjobb legyen. Megtalálták a megoldást.
Mindezt éreztem. Éreztem, mert sokat pityeregtek, még több időt töltöttek velem és sokat magyaráztak. Magyarázták, hogy megtalált az álomgazdi, a csodás életem megmarad, de jön értem két csodás ember. A vírus miatt a találkozás csak nagyon körülményes lehetett, de mindenben egyetértettek.
Életem 3. legfontosabb napja
S életem harmadik legfontosabb napja, egy napos, meleg pénteken jött el. Anya imádkozott, hogy rögtön érezzem a kötődést, tudjátok, ilyen bevésődéses jelleggel. Hogy nekem is, nekik is könnyebb legyen. S mesébe illően mindez megtörtént!! Az új Anyukám lelkét, kedvességét, illatát megérezve tudtam, jó helyen leszek. Jó helyen voltam, s ez így is marad.
Sokáig kerestek még a házban, az udvaron. A szemük sarkából figyelték, milyen rosszaságon töröm a kis buksim Chilivel vagy Centtel – de már az új otthonomban voltam.
Hogy mennyire nincsenek véletlenek, misem bizonyítja jobban, hogy két nappal később, hétfő reggel, elkezdtem tüzelni. Ha mindez akkor kezdődik, amikor még a szülőgazdikkal élek, nem adtak volna oda. A tüzelés önmagában megterhelő, nemhogy a környezetváltozás. Viszont a tüzelésem végén már elérkezett volna az a pont, amiről korábban meséltem, hogy annyira a szívükhöz növök, hogy nem válnak el tőlem… Véletlen lenne? Én nem hiszem. S egy francia bulldognak igazán hihettek! Szuperképességeink vannak!!
A leírhatatlan, mesebeli kötődésem Anyával, az, hogy mindenkit elvarázsolok, s megszépítem napjaikat, s még sorolhatnám – különleges. A néni, aki alig várja a délutáni sétámat, hogy az idősek otthonában az erkélyéről integessen nekem. A konyhás nénik, akik széles mosollyal fogadnak, a hentes, aki jutifalattal vár. Mind, mind bizonyítják, hogy mosolyt, szeretetet, napsütést viszek az emberek életébe.
Érdekes, hogy a szülőgazdikkal eltöltött időkre, napi rutinokra is emlékszem. Az ölben kávézgatásra, az éneklés közbeni elalvásra. S rájuk is 🙂 Eljöttek meglátogatni, s én ezzel a szuperédes ajándékkal vártam őket, nézzétek:
Nagyon sokszor megdicsértek, Anyát is, hogy milyen jólnevelt, okos, mindenre is figyelő kis bulldog vagyok.
